Miért van ismét kétharmad?

Röviden, egyszerűen, tizenkét pontba összefoglaltan a 2018-as parlamenti választás kampány kommunikációjáról

„Ha hideg vízbe teszed a békát és elkezded azt forralni, akkor a béka úgy érzékeli a melegedő vizet, hogy még bírja, nem lesz gond. Ahogy a víz egyre forr, a béka szépen lassan megfő, ha viszont egyből forró vízbe dobnád, azonnal kiugrana belőle.” (Régi kínai bölcsesség)  

  1. A kampányban két szembenállásra buzdító (/proteszt-) téma versengett egymással, ezek mentén futott versenyt a kormányzat és az ellenzék, így a választás kérdése kommunikációs szempontból úgy is feltehető volt, hogy a migrációval, vagy a kormányzati korrupcióval szemben sikerül többséget szervezni? 
  1. A kommunikációs atombombát nem Simicska Lajos, hanem a Fidesz, mint megelőző csapást dobta le még 2015-ben. A kormányzat utolsó több mint 3 évének mozgását az egykori bajtársak konfliktusa határozta meg, jelölte ki. A kormányzati háttér erőviszonyait megbolygató, nyilvánossá vált összeütközés miatt már akkor kampány-üzemmódba kapcsolt a kormány, már ott elindította három és féléves kommunikációs maratonját. Veszteségkerülő stratégiát vittek: őrizni kell a többséget, minden áron, mert ha meggyengülnek, ellenfelük azonnal kihasználja az alkalmat. A stratégia szellemi tartalma világos: végig megtartani a többséget, mivel a többség ellen nem szervezhető többség, ezért amelyik témában párologni látszott a többségi támogatás – az internetadónál, a vasárnapi boltzárnál, az olimpiánál és a CEU ügynél – azt máris ejtették. 
  1. A kampány stratégiai közepén a migráció kérdése állt. A téma berobbanását nem csak a kormányzati kampány segítette, hanem az ellenzéki pártok is, akik igyekeztek tagadni, gúnyolni, negligálni a kérdést, miközben észre sem vették, hogy a téma igazi ideológiai csapdaként záródik rájuk, amiből később sem tudnak majd kitörni. Éppen úgy jártak, mint a kínai bölcsességben szereplő béka: addig maradtak a vízben, amíg megfőttek a saját levükben. Egyedül a Jobbik próbált meg egy kint is vagyok, bent is vagyok típusú, árnyaltabb álláspontot képviselni, de erre nem voltak vevők a választók, akiket egyértelmű, fekete-fehér jellegű kijelentésekhez szoktatott a kormányzati kommunikáció. Az ellenzék stratégiai vaksága miatt a Fidesz végig úgy alakíthatta a kampány témáit, ahogyan akarta. A kormányváltásra felesküdők minden kommunikációs aktivitása ennek függvényében értelmezhető, a migrációs témát vagy kezelniük (vagy talán még pontosabb szóval gondozniuk) kellett volna, vagy ki kellett volna ütniük, mivel minden más kommunikációs aktivitásuk, akciójuk csak ezután válhatott volna hatásossá. Ennek hiányában sok ellenzéki gondolat és elmondott szó hullott a teljes hiábavalóság ölébe a kampány időszakában. 
  1. A migráció témáját éveken át építette, mesélte a kormánypárt, még ha a narratívát időnként meg is kellett újítani, hogy elkerüljék annak elfáradását. Az „el kell fogadnod a kultúránkat” plakátkampány után ott voltak a nemzeti konzultációk, a soros plakátok, az Brüsszelre és az ENSZ-re vonatkozó üzenetek, majd összegző képként a kampány hajrájában az „együtt bontanák le a kerítést” plakátok. Annak ellenére, hogy a terrorizmusról, és a nyugat bevándorlással összefüggő társadalmi konfliktusairól rendszeresen érkeztek a hírek, időnként így is érezhető volt a lendületvesztés, ráadásul azzal, hogy a kerítés felállt, a téma felszínen tartása is egyre nagyobb feladattá vált. Ehhez végül váratlan helyről, az európai médiából, annak öncenzúrázó gyakorlatától is kapott támogatást a kormányzati oldal. 
  1. Tapasztaltuk, hogy az értelmiség egy része nem tartotta ezeket az üzeneteket szellemileg eléggé igényes tápláléknak, de lássuk be, a politikai kampányüzeneteknek szükségük van a feszültségre, ami a terjedésük és beépülésük fő hajtóereje. Egy kampány során minden a maximális hatásnak van alárendelve. A migrációs folyamatok ellenzésének/megfékezésének témája olyannyira működött, hogy az végül a harmadik Orbán kormány brendjének elsődleges építőjévé vált. Mindezt annak köszönheti, hogy minden más kampánytémánál mélyebben fészkelő problémát, a biztonság kérdését érintette, az üzenetek kellően közérthetők voltak, és azokat sokan tudták értelmezni a saját életükre is. A kérdéskör legegyszerűbb megfogalmazását, legeltaláltabb szlogenjét a kormányzattól hallhattuk: Orbán vagy turbán? (Ez az a kérdés, amely képes egy szójátékban röviden összefoglalni a kampány fő üzenetét. Erről van szó, ez a kommunikáció sava-borsa.)           
  1. A kampányt meghatározták a botrányok, igyekezett mindkét fél kikezdeni a másik hitelességét. Az ellenzéki médiumok megkísérelték a kormánypártról lefejteni a gyengébben kötődő szavazókat, ehhez pedig a korrupció témájával kívánták a kötődést kényelmetlenné tenni. A kormánypárt minden ellenzéki erőt és annak transzparens vezetőjét folyamatos tűz alatt tartotta, ami mögött az a megfontolás állt, hogy ha elindul a kormánypártok támogatóiból a párolgás, azok ne találjanak maguknak vállalható új politikai otthont. Ebben sikeres volt a kormányzópárt, azonban a saját botrányainak a kezelésében voltak problémák, hiszen az Elios-, a Kósa-, és a Semjén-ügy, valamint a gyémántcsempész történet láthatóan eddig még nem aktív választói csoportokat is megmozdított, egy időre még a saját táborban is zavart okozott. A fő vízválasztó kérdés, a migráció témája azonban erősnek bizonyult, mint szilárd fal, ekkor is ott állt a támogatók mögött, amely így megtartotta a szavazótábort, tehát még a krízisek sem voltak képesek elgyengíteni a téma mozgósító erejét. 
  1. Ha elrugaszkodunk a törzsi, szurkolói mentalitástól, akkor beláthatjuk: álságos volt az az ellenzéki értelmezés, amely szerint a „mi” kommunikációnk az egyedül pozitív, az szól az igazságról, míg az „övék” félelem- és gyűlöletkeltő. Ezzel szemben mindkét oldal használta a félelem- és a reménykeltés technikáját. Mindenki ezt használja, hisz’ nincs más, így működik ma a kampány mindenhol. Valamit szeretnék elérni, tehát reményt adok az engem támogatóknak, illetve valamit nem szeretnék elveszíteni, megborzongok ha anélkül képzelem el a világot, tehát félek tőle. 
  1. Egyértelműen pr központú kampányokat láttunk. A kormányoldal által dominált média a migrációval összefüggésbe hozható terrorizmust, a nyugat-európai élet bevándorlókhoz köthető hétköznapi problémáit mutatta be, míg az ellenzékhez köthető médiumok feladata az volt, hogy beépítsék a korrupció témáját a mindennapokba, és azt minél erőteljesebben „hájpolják” azzal a céllal, hogy megváltozzon a nyilvánosság klímája, beinduljon a bukási spirál a kormánypártoknál. 
  1. A sors fintoraként is értelmezhetjük azt, hogy bizonyos szempontból a 2/3 elsődleges okai éppen Simicska Lajos és Márki-Zay Péter lettek. Ahogy arról már korábban is szó esett, ők, mint kezelendő kommunikációs kihívások indukálták mindazt, amit a Fidesz tett. A volt bajtárssal való szakítás rendkívül éberré tette, és állandó készültségi módba helyezte a Fidesz kommunikációt, a Márki-Zay féle időközi választás meglepetése pedig a kormányzati oldal támogatóinak lankadó figyelmet volt képes újra a célra fókuszálni. 
  1. A kormányzat és az ellenzék között a kampány során nem volt konkrét ütközet. A kormányzat Brüsszellel hadakozott, Európa sorskérdéseit emelte át belpolitikai témává, és minden ottani küzdelemben benne volt az értékelkötelezettsége és az identitás-meghatározása, ezzel pedig elérte, hogy az ellenzék erői kizárólag csak egymással tudtak versengeni. A kormánypárt(ok)„külországban” csatároztak, az ellenzéki pártok pedig nem voltak képesek ezt az értelmezést felülírni, így itthoni ütközetre sem kényszeríthették Orbán Viktort – ezzel is azt éreztetve, hogy a kormányzat és hazai ellenfelei nincsenek egy súlycsoportban. ketharmad.png
  1. Az ellenzéki stratégiákban nem volt benne sem a győzelem, sem a választási eredmények szorossá tételének lehetősége, ennek ellenére az ellenzéki pártok segítségére sietett médiumok elhozták számukra ezt a reményt. A kormányváltást vizionáló média képviselői beszálltak a politika alakításába, így közvetlenül is képesek voltak bizonyos választói rétegeknél a politikai klímát megváltoztatni, a többségre azonban nem sikerült ezt a „fertőzést” átvinni, mert a migráció fő témája hermetikusan elzárta őket annak a lehetőségétől is, hogy az ellenzékre voksoljanak. Emiatt tapasztalható napjainkban ez az erős „nem értem, nem hiszem el”-érzés a vereséget szenvedő pártok szavazói részéről, mert a kampánytémák bezárták őket, értelmezési csapdába estek, a politikai ellenfél, a kormánypártok szavazóiról lepattantak az üzenetek, védte őket a migráció témájának a fala. Ha fordítva esett volna, ugyanez történik a másik táborban. 
  1. A választói többség az értelmezési verseny győztesét is kijelölte. Ugyan ettől nem lett mindenben igaza a győztesnek, mégis úgy érezheti ma a kormánypárti szavazó: na ugye, a valóság most mellé állt!